Indulásra fel

Napok óta lázban él az egész család. Igen, elutazunk. Már alig várjuk, hogy elérkezzen az utazás napja. Napokba telik, amíg átgondoljuk, hogy mit viszünk magunkkal, ki meylik táskába pakol, mit kell még megvenni, megjavítani, az útra és mit kell bepakolni... stb. Az indulás előtti nap maga a pokol, pedig már ebéd után elkezdünk csomagolni. Anya hol van a kedvenc fekete rövidnadrágom? Anya melyik táskába vigyem a cuccaimat? Anya ugye kimostad a piros polómat? Anya még tegnap megvolt a sárga ruhám, nem tudod hol van? Anya mennyi napra is kell pontosan pakolni? Anya fog esni az eső? Anya... anya... anya... Mintha az őröltek házában lennénk, de ő csak tűr, türelmesen válaszol, pedig már látszik rajta, hogy elege van. Ilyen hangulatban érkezik el az este, szinte észre se vesszük. Lassan leszáll a maga eleganciájával. A ház is elcsendesül, csak anya van még fent, hogy az utolsó simításokat elvégezze (mosogatás, rendrakás). Nagyon fáradt már, de még bemegy a gyermekeihez a szobába és végignéz rajtuk . Nézi, hogy a nagy izgalomban mennyire elfáradtak és mennyire megnyugtatta őket a csendes éj. Sóhajt egyet, majd elmegy lefeküdni.

Játszunk

Mi sose unatkoztunk a tesóimmal. Mindig megtaláltuk azt a játékot, ami leköt. Nem a számítógépre kell gondolni és nem is a társasjátékokra (csak később lettünk társasjátékfüggők). Sokat játszottunk apás-anyást. Az egy olyan játék, amikor a családi élet a játékunk, vagyis van egy apa egy anya és vannak a gyerekek. Én mindig az anya voltam, még tortát is sütöttem a gyeremekeimnek (a nagypárnák voltak a tortalapok és a pokrócok a töltelék). Volt amikor azt játszottuk, hogy mi törpék vagyunk és a szüleink az óriások és menekültünk előlük a házban. Vol tolyan nyár amikor nagyon magas volt a talajvíz. Nagyot saraztunk és "iszappakolást" csináltunk egymásnak úgy, hogy az tetőtől talpig sarasak lettünk és ufóként mentünk ki az utcára. Az is jó volt.

A legszuperebb játékokat az unokatesóinkkal találtuk ki. Hatalmas csatákat rendeztünk (16 éves koromig játszottunk hasonlót). Az egyik legmaradandóbb élmény az volt, amikor egy homokbányában játszottunk. Homokszumó, homokfutóverseny, homokbirkózás. Amikor kimostuk a ruháinkat szite sáros víz jött ki a mosógépből és ami a legviccesebb az az, hogy még a ruhák vasalása közben is hullott a homok a ruhák zsebéből.

Hű még ilyen élményekből van, de szerintem most abbahagyom, míg bírom.

Sütés

Most a sütésen a süteménykészítést értem. Szerintem pepecs munka és nem lehet előkészületlenül belevágni az egész munkálatba, sőt elég időigényes (hozzá kelll tenni, hogy a végeredmény nem tart soká). Én a sütit enni szeretem, de elkészíteni kevésbé. Vagyis elég unalmasnak tartom a sütést, helyesebben tartottam. Anya megtanított rá, hogyan kell sütni úgy, hogy a legkevesebb mocskot hagyjuk magunk után, de én utálok folyamatosan mosogatni. Jobban szeretem először elkészíteni azt, amit elkezdtem és utána mosogatni, így legalább nem kell egyszerre több dolgot csinálni, jobban oda tudok koncentrálni.

Más dolog az, amikor a tesóimmal sütünk. Keresünk egy receptet és előkészülünk (könnyű, mert 6an vagyunk). És már kezdődhet is a móka. Igen, mókát mondtam, mert ilyenkor, ha együtt sütünk, akkor csak a nevetés, a nevetés és a nevetés hallatszik a konyhából. A padló csupa lisztes, az asztalról folyik minden, a ruhánk kimoshatatlanná válik, maszatos lesz a szánk, de mi csak nevetünk.

Két maradandó élménnyem van ezzel kapcsolatban. Az egyik az Ahogyesikúgypuffan torta feltalálsa (mint látszik mi neveztük el), ami egy puding torta tejszínhabbal és csokiöntettel. Csak elég annyit mondanom, hogy tényleg úgy nézett ki, mint a címe mondja, de annál finomabb volt (a titkos hozzávaló a vidámság, ezt ne felejtsül el!). A másik emléket meg egy mikróssüti miatt jegyeztem meg. A mikróssütiről azt kell tudni, hogy mikroban kell elkészíteni. Mi meg is csináltuk, mindent alaposan kimértünk. És az eremény? Késsel sem felvágható kő keménységű, megfogalmazhatatlan valami.

Na, de az élmény...!

Út az ÉLET felé. - végre rajta vagyok!!!

Kezdek szétfacsart, kiszáradt, felismerhetetlen torz lényből ember lenni. Élni könnyű, de emberként élni a helyes úton nehéz. Az utat megtalálni a legnehezebb, de ha sikerült, akkor senki sem tántoríthat el.

Fuvallat

Szellő, szél, orkán... Egyik sem jó, vagyis elsőnek átgondolva. Télen még a szellő is kellemetlen, hiszen gondoljunk bele, milyen hideg lehet még az is. A hideg északi szél ősszel ill. tavasszal egyáltalán nem kellemes. Az orkán meg sose.

Képzeljünk el egy iszonyú forró nyarat, amikor már a melegtől szinte alig látunk rendesen, amikor cseppekben folyik a víz a hátunkról, amikor egy zárt térben kell meglennünk, amikor alig kapunk levegőt. Már szinte kapaszkodunk valamiben, hogy el ne essünk, miközben szárad a szánk. Ha sikeresen elképzeltük (de azért ne éljük át teljesen), akkor képzeljük el azt is, hogy a zárt teremnek kinyitját két ajtaját és a kelletkezett húzat egy fuvallatot küld az arcunkra. Minden előbbi érzet elmúlik, szinte felfrissülünk, újra emberként kezdjük magunkat érezni.

Mi mennyit jelent egy kis fuvallat, mint egy dicsérő szó! Apró, mégis jelentősége hatalmas.

Szedüleve

Lassan tántordik a szoba felé, bár az ajtót nem találja el. Elelsik. Bekúszik, majd támaszkodva feláll és az ágy felé néz. Milyen messze van! Feje ezer fele húzódik, mintha finom selyemmadzagokkal rángatnák azt. Lenéz. Akár egy tó felszínét lágy szellő simogatná, úgy hullámzik a sima padló. Teste elnehezedik, mintha mázsányi súlyt cipelne, görnyedve áll. Talán összeesik, talán magátol lerogy miközben bizonytalanul megtesz egy lépést. Támaszkodik, szédülése lassan elhagyja, de minden rosszra fordul. Felnéz. Nem lát egy egyenes vonalat sem, mintha a plafon közeledne felé és összenyomná. Hirtelen valami átjárja, talán a félelem. Feje lehúzza a földre, alig lát. Zöld-kék foltok jelenek meg előtte és már nem tudja felfogni a világot. Magatehetetlenül terül el, miközben a szőnyeggel együtt pörög a világ körül. Lélegzete egyre szaporább, izzad, keze marja a padlót. Az idő lassan telik. Mikor lesz már vége? Ekkor egy angyal lép elé. Lassan kezd megnyugodni, elalszik. Mikor felkel minden csak rossz emlék marad.

Hát ez fájt!

Mindig a legkisebb a legerősebb. (Van erre több népi mondás is, de a lényegük ez.) Vegyük a sportolókat. Az alacsonyabb sportolók képesek nagyobbat ugrani a náluk legalább egy fejjel magasabb társaiknál, nagyon hamar be tudnak gyorsulni a futásnál (csak az a vesztük, hogy rövid a lábuk) ...stb. A sportolókat még ellemezgethetném, de inkább gyorsan rátérek a méhekre. Nos, hogyan függ össze egy kistermetű sportoló egy méhecskével? Egyszerűen. A méhecske is kicsi és sunyi. De nagyon is az! Ma megbántott engem, pedig nem akartam neki véteni. Nem is mentem hozzá közel, de ő azt gondolta, hogy odajön hozzám és megviccel azzal, hogy megcsip. Lehet, hogy csak fogócskát akart játszani velem és azért "ért" hozzám, hogy én legyek a fogó és az is lehet, hogy csak egészen véletlenül sikerült az ujjamat duplájára növelnie. Ami megtörtént, az megtörtént. Egy biztos iszonyúan mérges voltam rá, mert rettentően fájt (fáj) és nagyon égetett meg szúrt meg sajgott (némelyik még most is igaz). A jobb kezem középső ujja így nem tud lezáródni és még teljesen ki sem tudom nyújtani, nem tudok rendesen fogni vele, és alig tudok gépelni. Már be is pirosodott, de már mindegy. Ez van. Egyet azért megjegyeztem: soha nem fogok játszani a méhekkel, darazsakkal, böglyökkel, dongókkal.

Bal kéz

Nos, a balkezes elméletem már elég régen megszületett, de csak ritka alkalom adódik, amikor eszembe jut.
Rólam tudni kell, hogy szeerncsétlenségemre vagy szerencsémre (ezt nem tudom megítélni) jobbkezes vagyok. Nem tudom, hogy miért, de szeretem nézni azt, amikor az emberek írnak. Nagyon sokat elárul róluk (itt kitérhetnék, de ez legyen egy másik téma). Amikor egy balkezes ember ír, az nekem, mint jobbkezesnek furcsa és ebből a furcsaságból fakad egy megmagyarázhatatlan gyönyör. Magyarul nem tudom, hogy miért, de nagyon szeretm nézni azt, amikor egy balkezes ír. Nagyon kiváncsi lettem, hogy milyen érzés bal kézzel írni, ezért ki akartam próbálni (csak így bizonyosodhattam meg róla csak). Csak egy gond volt: sehogy sem ment a bal kézzel való írás. Átlagosnál bénább a balkezem. Ez van. Nagyon elkenődtem, de ilyen esetekben kezdek el gondolkozni igazán. Ha nem tudok megtanulni bal kézzel írni, akkor írok majd jobbkézzel, csak tükörírással. A hatás az ugyanaz. És egy röpke egy óra alatt megtanultam tükörírással írni. És mondhatom, hogy nagyon jó érzés "bal kézzel" írni.

Nyuszi 2

Nos visszaa kell térnemm a nyuszinkra.

Úgy egy hónapja történhetett, hogy kiszökött a kertből és az utcáról kellett visszahoznom. Nagyon világjáró természete van, ami be is bizonyosodott, mivel két hete megint kiszökött, de kalandos és veszélyes útja úgy végződött, hogy visszakerült hozzánk (szerencsére). Elhatároztuk, hogy nagyon fogunk rá vigyázni. Erre mit csinált?? Eltűnt. Már megint, de most nem lett meg. Szegény húgom nagyon szomorú lett. De én hiszek az isteni gondviselésben (pl. az értettségit is így úsztam meg) és tegnap este odajött hozzám egy idősebb néni és megkérdezte, hogy nincs-e egy nyuszink, mert ők találtak egyet. Megadta a nyuszileírást, ami passzolt a Nyuszira. elmondta, hogy a kertben találták, de furcsa módon nem ijedt meg, hanem odament hozzájuk és simogatást kért (na ezért más a mi nyuszink, mint a többi), majd véletlenül az internet használatával az a sejtésük támadt, hogy talán a miénk. És a sejtés bebizonyosodott: Nyuszi visszakerült (újra).
Remélem Nyuszi többször nem kalandozol el!

Beszélgetés

A kommunikáció egyik legalapvetőbb eszköze a beszéd. Nyelvtanórán meg is tanultuk, hogy hogy lesz a beszédből beszélgetés (vagyis ezt nem fejtem ki).
Minden ember tud beszélni, kivéve a némák, de szerencsére ők másképpen érik el a beszélgetés helyzetét (mutogatnak, de a beszélgetés fogalmát érik el vele). Mindenképpen aki tud beszélni az ne maradjon néma. Azt mondják, hogy a problémáinkat kibeszélhetjük, megkönnyebülünk. Azt mondják, ha beszélünk, akkor nem vagyunk egyedül, van társaságunk. Azt mondják, ha beszélünk, akkor mások a beszédünk alapján megítélhetnek (gondolok a beszédstílusra)... stb. Amit én mondok a beszélgetéssel kapcsolatban az más. Szerintem egy nagyon csodálatos érzés valakivel beszélgetni, örök élményeket ad (vagyis nekem biztos), mert akivel beszélgetünk az pluszt ad az életünkbe, tanulhatunk tőle, akaratlanul is segíthet gondjainkban (nem is kell nyavajogni)... és emlékezni fogunk az illetőre.
Ragadjunk meg minden alkalmat (de ne legyen zavaró) és beszélgessünk valakivel

Egyedüllét

Általában nem jó egyedül lenni. Ezt mondják az emberek. Pedig mindig jó egy kicsit "kikapcsolni", átgondolni dolgokat, vagyis egyedül lenni. Sőt az egyedüllétnek olyakor jótékony hatása van. Egy időre (akár pár percre is) az emberiség rohanó világából kiléphetünk. De nagyon fontos megjegyezni, hogy az egyedüllét az nem jelenti a magányt, vagyis ha valaki egyedül van az nem jelenti azt, hogy magányos is. Valakinek több egyedüllét kell, valakinek elég kevés is. Csak vigyázzunk magunkra: járjon nekünk akár egy perc egyedüllét is!

Zene

Zene nélkül nem lehet élni. Vagyis ezt mondják, ami így is van. Zene nélkül tényleg nem lehet élni. DE mit nevezünk zenének?? Én minden zajt. Az éjszakai ciripelő tücskök zenéjét, a pincéből felhallatszó fahasogatás egyenletes lüktetését, a kocsimotor búgását, a cirokseprű érdes hangját.... Vagyis mindenben meg lehet találni a zenét, még, ha az sokszor idegesít is. (Ez azért van, mert nem a zenéhez illő a hangulatunk.) Tudni kell, hogy ha valaki zenét hallgat, akkor átéli azt. A legcsodálatosabb érzés a zenével kapcsolatban az, amikor magunk zenélünk és eggyéválunk vele. Ilyenkor nem tud az ember figyelni a külvilágra, csak a zenének él, még akkor is ha ez csak pár pillanatig tart. A zenébe bele tudjuk tenni az érzéseinket. Fájdalom, öröm...
Zenélj és élj vele!!!

A mosoly ereje

A mosolynak van ereje?? Igen. A mosoly erősebb, mint gondolnánk, vagyis van benne valamilyen titokzatosság, aminek több ereje van, mint sokszor a szavaknak. Sokan nem is hiszik el, hogy mi minden rejtőzik egy mosolyban. Ha vizsgálni akarjuk, de nem tudjuk, hogy hogyan kezdjük bele, akkor a kisbabák tudnak a legtöbbet segíteni. Ők, akik még nem tudnak beszélni használják legtöbbet a mosolyt. (A mosolyt, tehát egy eszközként is felfoghatjuk). Amikor mosolyognak és rájuk nézünk, akkor nincs olyan ember, aki el ne kapná tőlük a mosoly ragályát. És máris megtudtuk, hogy a mosolynak milyen ereje van. De mire jó még? Örömet tud szerezni, minden szót helyettesít, lelki erőt ad, sőt még fizikait is, elismer, olykor megnyugtat..... (Nem is kell többet mondani róla, hanem mindenki érezze az erejét és hagyja magával ragadni.)
Mosolyogjunk, mert az mindig segít! (De ne csak a magunk kedvéért!)

Anya

Anya, anyu, anyácska, anyuka, mami, édesanya, anyukám, édesanyukám, anyuci ... Mind egyet jelentenek: a gondoskodó szülőanyát. minden gyermek (még ha felnőtt is) használja a szülőanya egyik kifejezőjét. De ha megfigyeljük, akkor egy családban egy idő után nemcsak a gyermekek szájából hallhatjuik, valamely kifejezést, hanem a férjek is sokszor hangoztatják. Mi is lehet az oka ennek? (Ezen gondolkoztam a minap). Az édesanya egész nap azt hallja a gyermekei szájából, hogy anya, anya, anya (vagy egyéb kifejezéssel, csak én most az egyszerűség kedvéért ezt használom). Egy idő után a férj, aki szintén vágynak a feleség gondoskodására, nem tudja a feleségét megszólítani, mert az egyszerűen a sok "anya" miatt nem figyel rá. (Magyarul az édesanyák füle ki van hegyezve az anya szóra). A rafinált férj meg a saját érdekében mindent megtesz, hogy ő is a "középpontben" maradjon (ez egy kicsit erős volt, tudom) és elkezdi a feleségét anyának szólítani, mintha ő is egy lenne a gyermekek közül.
Megkérdezhetjük a kisgyerekeket, hogy hogyan hívják az édesanyjukat, ők azt mondják anyának. Milyen sok anya van!! Nóra, Emese, Kitti, Evelin, Kriszta... mind anyák. Az anya szó, kifejezés, állapot mind csodálatos. Legyen mindenki megtisztelve azzal, hogy anyának szólítják, mert ez egy nagyszerű elismerés. (Hogy miért? Azt mindenki fogalmazza meg magában!!)

Köszönöm

Általában mindenki használja ezt a szót. Miért? Mert megköszön valamit. Sajnos a mai tapasztalat az, hogy ez a szó használata a legtöbb embernél megszokás és a legtöbb ember elvárja, hogy a másik megköszönjön ezt-azt (még sértődések is születhetnek belőle, ha nem így alakul). Egyáltalán nem gond, ha megköszönünk valamit és nem is baj, hogy elvárjuk, hogy megkszönjenek valamit, hanem az a gond, hogy sok esetben hiányzik az őszinteség. Az embereken nem lehet észrevenni, hogy őszintén megköszönnek-e valamit, mert az ember annyiszor használjaa, hogy mások kedvében járjon (vagy megmutassa, hogy milyen ember vagyok én), hogy már az érzelmeket nem lehet látni az ember arcán, amikor kimondja, hogy köszönöm. Vannak olyan emberek, akiknek nehezükre esik kimondani, mert túl büszkék. Ha valaki megtett értünk valamit, vagy levette a terhet a vállunkról vagy...., akkor a büszkeségünket tegyük félre és mondjuk ki azt, hogy köszönöm. Nem fogja az illető érzékelni, hogy mi van a szó mögött, mert a köszönöm szó a másik emberbe erőt és jóérzést ad. Persze a köszönöm szót ne használjuk feleslegesen, jó időben, csak akkor amikor igazán szükséges.

Nyuszi

Ez a szó számomra kétjelentésű, de elég ha csak én értem és még néhány ember aki akaratlanul is érti.
No, a lényeg az, hogy van egy nyuszink. Nem átlagos nyuszi, mert egy fészerben lakik és szinte egész nap a kertben ugrál. Ritka az a nyuszi, aki nem egy ketrecben éli le az életét. Amikor kicsi volt terveim voltak vele. Mikor nagy lesz lehetnek kisnyusziai, majd milyen jó lenne nyúlpörköltet enni. Ki is találtam a nyuszi halálának módszerét. Íj. A többit az öccsémre bíztam volna. De ezek csak tervek maradtak. Azóta megnőtt. Én nem nagyon szeretem az állatokat, de Nyuszi (ez a neve a nyuszinak) a szívemhez nőtt. Most már nem lenne szívem megölni és megenni, egyáltalán nem. Mindig odajön az ember lábához, mint egy kutya, hogy simogatást kérjen és úgy tud kedveskedni, mint egy kiscica (bár elég ravasz, mert az utcára is ki tud szökni, csak azt nem tudjuk, hogy hol).
Végszóként annyit, hogy azért megmaradok mindenevőnek, de megígérem, hogy a nyuszit nem bántom többé.

Én és az eső

Rólam tudni kell, hogy nagyon szeretem az esőt. Vagyis csak akkor, ha nyárról van szó, egyébként nem vagyok oda érte. Képzeljük bele magunkat egy kellemes nyári estébe, amikor kiülünk egy csésze teával a teraszra gyertyafényben és hallgatjuk az eső kopogását. Vagy olyan eset is lehet, amikor egy tetőtérben éjszaka hallgatjuk a meleg takaró alatt a nyári zivatar dörömbölését (gondoljunk a tetőtéri ablakra). Nyári sátortáborozás közben pedig teljesen eggyéválhatunk a természettel, miközben az eső veri a sátrunkat. Mindegy, hogy mi a szituáció, csak egy a lényeg: ellazulhatunk, miközben az eső megnyugvást hoz számunkra. Azt érezhetjük ilyenkor a magányban, hogy milyen jó, hogy vagyunk, és megmutatja a természet nekünk, hogy mi milyen "kicsik" vagyunk hozzá. A burok (terasztető, ablak, sátor...), ami körülöttünk van megadj a kellő védelmet, nem félünk.
Hallgasd az esőt, válj eggyé vele, hallgasd az üzenetét és ne félj!!!

A düh

A düh egy nehezen megfogalmazható valami. Én személy szerint egy állapotnak nevezném. De az állapot szónál nem állnék meg, mivel ha az ember belekerül valamilyn állapotban, akkor azt tudatosan csinálja. Ha nem is teljes mértékben, de nagyobb százalékban a tudatosság van benne. A düh egy olyan állapot, amely hirtelen jelentkezik az embernél, nem is akar dühös lenni, de egyszerűen az lesz. Nem is tud ellene emberi akarattal védekezni, mert a düh olyan, mint egy ragály: gyorsan jön és ráragad az emberre, aztán az meg nehezen tud tőle szabadulni. Van aki vesz egy nagy levegőt és a dühe elszáll. valakinek ezhosszabb idejig tart és van olyan is, akinek a dühe gyűlöletté vált át. Az, hogy milyen erősségben hat a düh, az egyénfüggő. Van aki olyan természet, hogy szinte minden nap meg tud rajta ragadni, vagyis lobbanyékony emberről beszélhetünk. Van akinél ritkán jelentkezik, ilyen esetekben vagy rövid idejig tart, vagy lehet ez hosszabb lemenetelű állapot. De nincs olyan ember akin nem ragad meg. Ha meg is kapjuk a düh által kiváltott állapotot, akkor se felejtsük el, hogy gyorsan le kell küzdenünk, mert nem legyőzhetetlen!!!!

A szemek 2

A szemes témát továbbgondolva, arra jöttem rá, hogy képtelen az ember elmondani, vagyis visszaemlékezni, hogy kinek milyen színű szeme van. Nekem nem sierül. Bár a családtagjaimnak és néhány osztálytársamnak tudom a szeme színét. Na akkor miért is beszélek, hiszen meg lehet azt jegyezni, ha az ember sokat beszél velük? De mégis azt a következtetést kell levonni, hogy az ember nem emlékszik vissza a szemek színére, hanem azokat megjegyzi, mint például én, aki csak el tudja mondani, hogy milyen színű a testvéreinek a szemeszíne. De azt jegyezzük meg, hogy nem tudok rá visszaemlékezni még akkor sem,ha tudom, hogy milyen színűek.

A szemek

Érdekes téma, de ma éppen a szemekről gonolkotam. Általában kék, zöld és barna szemű emberekről beszélhetünk (ja meg e három minden árnyalatáról és kombinációjáról sem felejtkezzünk el). Azt már évekkel ezelőtt megfigyeltem, hogy képtelen vagyok a kék szemű emberek szemébe belenézni, vagyis elég sok idő (akár hónapok is) kell, amig az ember megszokja az adott kék szemű emberrel való kommunikációt (ne felejtsük el, amikor egymással beszélgetünk, akkor egymás szemébe nézünk). Sokat gondolkoztam, hogy miért is lehet ez, vagy éppen milyen hatással van rám a kék szem rám. Rájöttem, hogy a kék szemű emeberek szemébe nézve el lehet veszni. Olyan, mintha zuhannánk egy végtelen mély tenger feneke felé. Valamilyen nagyon kellemetlen érzés fog el, ha egy kék szemű emberrel kell beszélnem. Olyan, mintha a szeme magával sodorna és a kiváltott zuhanásból nem tudnánk kilépni. Egy idő után természetesen mindig meg tudom szokni. (A szín magában nem csak semmel együtt váltja ki). A zöld szem megnyugtató (lehet, hogy csak azért, mert az enyém is zöld), nem is kell többet beszélni róla. A barna szem az nagyon veszélyas. Nagyon barátságos, de nem lehet rajta átlátni. Nem tudhatja az ember, hogy éppen milyen hangulatot sugároz. Veszedelmes, mégis legkellemesebb barna szemű emberekkel beszélni.

Nevetés

Tegnap jöttem rá, hogy a nevetés az mire való. Sokmindenre. Az egyik az amikor egy jó társaságban az ember jól érzi magát és nevet. A nevetés elfelejteti a gondokat, ellazít. A nevetésnek lehet pozitív és negatív hatásai is. A nevetés egyszerre lehet figyelemfelhívó, de le is égethetjük magunkat vele. Okozhat örömöt, vagy kínunkban is nevethetünk. A nevetés lehet gyógyszer, ugyanakkor hasizomázt is kaphatunk tőle. A nevetéssel másokat is megnevetetthetünk. A nevetés összetartja az embereket, de taszíthat is. A nevetés elmulasztja a görcsölést, feloldódhatunk tőle. A nevetés egy nagyon fontos dolog......
Én csak annyit mondok: nevess, mert az segít élni!!!!!!!

Együtt a szüleinkért

Június 24.-én volt apa és anya házassági évfordulója. Mi, gyerekek mindent megtettünk, hogy évek múltán is mosolyogva tudjunk visszagondolni erre az eseményre. Apa anyát teáskészlettel lepte meg, amit mi rejtegettünk napokig. Szerettünk volna mi is hozzátenni az ajándékhoz, amit anya úgy kapott volna meg, hogy reggel ágyba vittük volna neki a frissen főzött teát. 23.-án ribizlifeldolgozással foglalkoztunk, anyáék éjfél körül mentek el (3-an már az új házban lakunk, anyáék még nem). Alig vártuk, hogy elmenjenek, mert a mi ajándékunk a teához illő teasütemény volt, amit éjszaka készítettünk el. Hajnal egykor felkeltünk, de úgy döntöttünk, hogy inkább visszaalszunk és 3-kor fogunk nekikezdeni a nagy munkának. Zseblámpával összeszedtünk minden hozzávalót (még a pincébe is le kellett mennünk), bekapcsoltuk a sütőt, majd az egyik szobában összeállítottuk a tésztát (szintén szeblámpával dolgoztunk). A sütéssel együtt hajnal 4-re készen is lettünk. Következő alkalommal fél hatkor keltünk, hogy a teát elkészítsük, majd ismét, hétkor is, mert apa akkor köszönt meg mindent. Végül fél kilenckor keltünk fel, elmeséltünk mindent, majd egy jót nevettünk.

Egy újabb ötlet

Mikor ránézek a falu (egyik) templomára, akkor eszembe jut, milyen jó lenne egy fotósorozatot "csinálni". Ez nem is lenne olyan érdekes, mert templomot már sokat fényképeztek, de azt rajtam kívül nem mindenki tudja, hogy mitől lett számomra olyan varázslatos. Mitől? Egész egyszerűen az égbolttól.
A sorozat célja az, hogy a kép mindig ua. (ugyanarról a helyről, ugyanaz a beállítás) és mégis más. Az ég teszi mássá.........

Remélem hamarosan elkészül és akkor megmutathatom.